Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


4 fejezet: Egy régi, új ismerős

2012.06.05

4. fejezet: Egy régi, új ismerős

 Már egy hete vagyok a Tiszta lelkek városában és rengeteg ismerőst összeszedtem. Egyszerűen imádom Kenpachi-t, aki volt olyan kedves és a húgának fogadott, és a hátam mögött intézkedett, hogy negyedik tiszt legyek náluk.

Ikkaku-val rendszeresen elmegyünk Iba-hoz a hetedik osztag hadnagyához egy kis ivászatra. Bár az elején nem értetem, hogy mért kell nekem is mennem. Iba volt olyan kedves megkínálni egy kis piával, de nem fogattam el. Aztán rájöttem, hogy én csak azért kellek oda, hogy a tök részeg Ikkaku-t haza cipeljem. Hát, nem tom’ pontosan, hogy hány kilo is van benne, de részegen legalább a duplája.

Yumichika is nagyon jó fej. Már próbálom átnevelni, hogy ne csak mindig önmagáról társalogjon. A szépség mániája rám is át ragadt. Most már nagyobb figyelmet szentelek ezüst hajamnak.

Renji-vel is találkoztam már. Aki kikerekedő szemekkel nézte fekete kimonómat. De mikor közöltem vele rangom és, hogy hol vagyok fehérebb lett mint a bárányfelhők az égen. Mikor sikerült magához térnie a sokkból bemutatta a kapitányát.

Kuchiki Byakuya nem épp egy beszédes fajta. Ö az a típus, aki a szemével is tudna ölni. Nem tudom, hogy vér helyet mi folyik az ereiben, - talán jeges tea - de a közelében határozottan a hideg futkosott a hátamon.

Hitsugaya Toushiro a tízedik osztag kapitánya az öcsém is lehetne, és így hamar megegyeztünk, hogy az is lesz. Ö ennek nem nagyon örült, de saját készítésű csokis sütimnek sosem tud ellen állni, és ez nagy megelégedettséggel tölt el.

Kurotsuchi Mayuri egyenesen bizarr. Nem találok jobb szót. De kémiai ismeretemnek, - amik egyelők a nullával - és származásomnak nem tud ellenállni. Szerintem csak azért foglalkozik velem, mert nem bírja elviselni kémiai analfabétaságom.

Sokszor mondta már, hogy szívesen megvizsgálna… Képzelem, hogy hogyan. Hát mindig diszkréten utasítom vissza a tizenkettedik osztag kapitányának nagy lelkű ajánlatát, és megpróbálok mindig sietve távozni a közeléből.

A többiekhez még nem volt szerencsém, de látva a felhozatalt ők is lököttek. 

Az új szobáimhoz is hozzá szoktam. Mert, hogy kettő van. Egy apámé mellett a tizenharmadik osztagnál, és egy a tizenegyedik osztagnál. Az itt folyó dorbézoláshoz és a minden napos harcokhoz is könnyű volt hozzá szokni.

Bár az első nap, mikor város nézőbe akartam menni Yumichika hívta fel a figyelmemet arra a nem elhanyagolható tényre, hogy a hálóing nem épp alkalmas erre a célra. Már épp a felháborodás szélén álltam, mikor apám biztosított felőle, hogy nők voltak, akik átöltöztetek.

Ma már nyugodtan sétálok a labirintusokat is megszégyenítő utcákon. Bár még elő fordul, hogy megállít valaki és meg kérdezi, hogy ki vagyok. Hát rutinosan eldarálom nevem, rangom és hogy melyik osztaghoz tartozom és a rémült arcokat látva mindig megbizonykodhatom felőle, jól  választottam.

Nem köt belém senki se, de már kezd zavarni az a négy, akik már jó ideje az árnyékomat játsszák. Hát megállok és bevárom őket.

- Halljam mit akartok? – vonom kérdőre a fiúkat.

- Mi csak mutatni akarunk neked valamit. – kezdi az egyik.

- Nem bánnád meg. – kontráz a társa. A szemükön látszik, hogy valami rosszban sántikálnak, hát elhajtom őket.

- Várj! Az osztagoddal kapcsolatban szeretnénk mutatni valamit.

- Az osztagommal függ össze? – nézek vissza a vállam felett.

- Igen azzal. Kérlek köves minket.

Hát megyek. Egy hang a fejemben még figyelmeztet, hogy legyek óvatos, de mégis csak tudnak valamit az osztagomról, és annyi mindent nem ismerek még. Tanulni nem bűn.

Nem sokára egy házhoz érünk. Kinyitják az ajtót és betessékelnek. Mire azonban megfordulnék rám csukják.

- Engedjetek ki szemetek! – kiabálom dühösen.

- Most majd megtanulod, hogy ne kezdj a nyolcadik osztaggal! – hallom a választ.

- Engedjetek ki! – verem öklömmel a fa kapukat. De most válaszul csak távolodó nevetés hangját kapom.

A hely sötét és szűk. Ö is mindig ilyen helyekre, zárt miután megvert. Önkéntelenül is megrohannak az emlékek. A félelem, a fájdalom, a gyűlölet, és én megint az a kislány vagyok, aki összekuporodik a sarokban és sír. Reflexből keresem a legközelebbi sarkot, hogy ne tudja elérni a hátam. Szemem körbe jár, de nem látok semmit, csak hallom a hangokat. Léptek hangját, beszélgetés és mintha csak öt és a haverjait hallanám.

- Hát megint itt vagyunk. Emlékszel? – kérdezi egy halk női hang. - Mindig hozzám jöttél, ha ö bántott. Én vigasztaltalak akkor is, mikor olyan durván levágta a hajad.

Az ismerős hang megnyugtat, és meg is riaszt. A lány, aki előttem van fekete hajú. Vörös szemei szinte világítanak. Laza tartással és összefont karokkal támasztja a sötétséget. Lidérc maszkja csak félig takarja az arcát. Engem néz és én öt. Így vagyunk, egyek és egészek. Mert ö, én vagyok. Egy fájdalomból és gyűlöletből születtet lény, a lelkem része.

- Igen Kuromi, mindenre emlékszem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

^.^"

Yuki, 2012.06.13 07:49

Ez egy kicsit össze-vissza fejezet lett... Bocsesz mindenkitől. =^.^=